Edit részletes beszámolót küldött nekünk a Hand In Hand-en átélt élményeikről. Olvassátok szeretettel. :)

Úgy szoktam hozzáfogni az íráshoz, hogy „engedek az erőszaknak”, mert hogy nem hagy békén a belső késztetés. Majd veszek egy régebbi file-t a sok közül, és mentés máskénttel meg az eredeti file tartalmának kitörlésével csinálok magamnak tiszta lapot. Belátom, hogy ez kicsit körülményes, s tán némileg megmosolygató megoldás, de megoldás. Nekem működik!
Most is így jártam el, s éppen az öt évvel ezelőtti házassági évfordulós családi meghívót vettem elő. Akkor a szüleimnek és Apukám ikertestvérééknek az ötvenedik házassági évforulóját ünnepeltük (annak illően megadva a módját), s mivel a mi a huszadikunk is akkor volt, váratlanul többen megköszöntöttek bennünket is. Akkor ez az idézet került a saját gyártású meghívóra:

„Nélküled
mint az olló egy fele
– van árvább ennél? –
suta a sorsom, hogy vágjak vele?
Mit kezdenék, ha nem szeretnél?”
(Illyés Gyula)

Eltelt ismét öt év, s most az ötvenötödik meg a huszonötödik évforduló van soron.
Mivel családilag leszögeztük, hogy tárgyi ajándékokat nem vásárolunk, hanem az együttlét az ajándék, ezért otthon voltunk együtt, no meg elmentünk egy jót ebédelni egy kis vendéglőbe (az ötvenötöt, a huszonötöt, a névnapokat, a szülinapokat, mindent egy kupacban). Annál is inkább, mert jó néhány éve megállapítottuk már, hogy az együttlét minden cseppje aranyat ér (sokkal inkább többé, mint kevésbé), s minden más egyébbel úgy is megsegítjük egymást.
Ettől függetlenül, nekünk a huszonötödik olyan lett pluszban, hogy kitalálni sem tudtunk volna jobbat! Hovatovább ilyet egyáltalán nem tudtunk volna kitalálni. No, de csak sorjában.

Úgy egy hónappal ezelőtt kezdődött…

A férjemmel, Pistivel, törekszünk arra, hogy együtt induljunk munkába, s ez azon a napon is sikerült. Ahogy sportolási célzattal gyalog igyekeztünk egy megállónyit, a férjem hol az egyik oldalamon loholt, hol a másikon, és láttam, hogy valamit nagyon mondana. Megkérdeztem, mi lenne az, mire jött a válasz arra vonatkozóan, hogy ha elmondaná, akkor az már nem is lenne meglepetés. Nocsak?! Ebbe azért nem törődtem bele csak úgy! Addig-addig trappoltunk és beszélgettünk, hogy elmondta. A karikagyűrűink már csak a kisujjunkra mennek fel – ez tény, de mégis csak jó lenne, ha tudnánk viselni, hát, mégis csak huszönöt az huszonöt! Azt javasolta ezzel a lendülettel, hogy vegyünk olyan gyűrűket, amiket tudnánk hordani is, nem csak a ládafiában lapulnának. Annak idején ő hamarabb kinőtte a gyűrűjét, de én is követtem egy idő után, s le kellett tennem nekem is az enyémet – pedig a szíves hordással nem volt baj! (Szívesen viseltük a gyűrűinket az összes nyűglődés ellenére, amiben – javarészt az én dilijeim miatt bőséggel volt részünk. Egyszer „Pokrócságom története” címmel meg is írtam a sztorinkat…)
Az volt a férjem terve, hogy titokban megveszi a gyűrűket, s azon lamentált éppen, hogy milyen módon vegyen a gyűrűsujjamról méretet.
A nagy loholás közepette úgy tűzbe jöttem én is, hogy lelkesen üdvözöltem a felvetést, csavarintva egyet rajta azzal, hogy akkor inkább a saját gyűrűinket nagyobbíttassuk meg, hiszen mégis csak azok a mieink. Ki is adtuk magunknak a feladatot, hogy nézzünk utána, hogyan lehetne ezt megoldani.

Amint tehettem beleböngésztem a lehetőségekbe, s találtam néhány nagyon csili-vili oldalt. Azt hiszem, három után teljesen lefáradtam, s rájöttem, hogy a puccos helyek nem nekem valók. Amikor egyeztettünk a dologról Pistivel, maximálisan egyetértett. Ő tovább keresgélt, és olyan ötlettel állt elő, amitől azonnal meleg lett az én szívem körül is (az övé már a ráakadáskor azonnal belobbant)! Budapest közelében, éppen azon a településen, ahol nekünk csudálatos barátaink élnek, s ezer szállal kötődünk oda, van egy Ékszergyár nevű vállalkozás… Több se kellett, a következő szombaton már rohantunk is, hogy megtudjuk a lehetőségeket. Az volt a terv, hogy amennyiben vállalnak ott gyűrűtoldást, akkor ott hagyjuk a gyűrűinket, s vágtatunk tovább, mint a szél, egy másik városkába lecsófesztiválra, ahová az ottani barátainkkal már vagy négyszer elmentünk fesztiválozni – úgyhogy ez már szinte hagyomány. Időre igyekeztünk, s úgy véltük, hogy minden éppen belefér. Dehogy fért bele! Másfél órás késéssel értünk oda hozzájuk, de amikor elmeséltük a késésünk okát, a barátainknak eszük ágában sem volt neheztelni. Velünk együtt örültek! Vannak olyanok is azóta már, akiknek könny szökkent a szemébe, miközben hallgattak bennünket! (Hm…!!! Igen, mert valóban nagyon, de nagyon nagyszerű dolog történt velünk!)

Elindultunk a zsebemben a ládafiából előbányászott gyűrűkkel, s rendben odataláltunk a címre. Megálltunk egy szép nagy ház előtt, aminek az udvarában állt egy kicsi házikó a megfelelő felírattal az ablakán. Az udvarban kutyusok kapták fel a fejüket érkeztünkre, s odaszaladtak a kapuhoz, a rend kedvéért ugatva, de sokkal inkább érdeklődve. Ez már eleve teszett! Nyújtottuk is a szagmintát, a kezünket a kerítéshez illesztve. Begyűjtötték, s mire a háziasszony jött nekünk kaput nyitni, már bevettek minket a csapatba. Kedves, fiatal nő nyitott kaput a homlokára tolt védőszemüveggel, s a kutyák lelkes közreműködésével bevezetett bennünket a házikóba. Néhány percet kért, mert éppen egy fiatalember ügyével foglalkozott, s mi leültünk a kanapéra nézelődni.

Kiderült, hogy egy igazi, békebeli kis műhelybe pottyantunk, ahol méretes régimódi nagykapukulcsok lógtak a falon, egy asztalkán ősrégi rádió trónolt, s egy üveges almáriumban olyan kutyaszobor-medálok hekatombái voltak, amelyek a valósághűségüknél fogva csaknem megszólaltak. A falon körbe nagy kartonok, amin megannyi végtelenül lelkes méltatás ragyogott. Szöget is ütött a fejembe, hogy vajon mitől lelkesedtek be ennyire az emberek? Mondjuk a gyűrűtoldatás?… Persze, lelkesítő dolog, ahogy nekünk is az, de mégis… Nem értettem… Nagyon kellemesen nézelődtünk, mert olyan igazi, „kockásabroszos” helyen voltunk, nyoma sem volt semmi puccnak. No, meg, amit hallottunk! A szakemberről kiderül, hogy nagyon szereti a szakmáját meg az embereket is. Úgy beszélgettek a fiatalemberrel, hogy öröm volt belefülelni. Akkor már tudtuk, hogy késni fogunk a lecsós programról, de egyre jobban bevonódtunk a lelkesedésbe.
Amikor a fiatalember elment, a mi drága szakink Katává változott, s elkezdődött egy kölcsönösen lelkesítő közvetlen beszélgetés. Olyan, ami akkor történik, ha a felek rögtön egy húron pendülnek. Mondtuk, hogy mi járatban vagyunk. Kiderült, hogy a férjem három számot nőtt az elmúlt huszonöt évben, én meg kettőt – gyűrűkörfogatilag. Szó szót követett, s Kata mesélni kezdett a saját gyűrűkészítés lehetőségéről. Tátva marad a szám! Pistinek is, pedig ő valamit sejtett a böngészés után. No, de nem mondta el, s így valóban óriási meglepetést okozott! Az ötórás programot választottuk. Azt, hogy őt óra alatt Kata irányításával magunk fogjuk elkészíteni egymás gyűrűjét!
Kiszámoltuk, hogy körülbelül mennyi plusz aranyra lesz szükség, megbeszéltük a részleteket, szerződést kötöttünk. Elhatároztuk, hogy a gyűrűinket Kata elküldi arra a helyre, ahol a beolvasztás történik, s ahonnan megérkezik majd az alapnyag, amivel dolgozunk. A gyűrűink tehát „homeopátiásan” benne lesznek a majdan érkező aranyrúdban, hiszen nagyobb tételben történik az olvasztás. Nem bántuk egy cseppet sem!

Honnan volt minderre pénzünk? Ez a történet sem mindennapi! Onnan kezdődik, hogy a férjem gitárja már igen régi, és egyszer a bundokat is cserélték már rajta.
Újabb ilyen beavatkozásra már nemigen volt lehetőség, ezért elhatároztuk, hogy jó, akkor legyen új gitár. Ment szorgalmasan a gyűjtögetés ez ügyben. Kinézett az interneten egy cégnél egy márkás gitárt, s elment a boltba nagy lelkesen, amikor összegyűlt a pénz. Kiderült, hogy az üzletben nem volt olyan gitár, ám ajánlottak neki olyanokat, amik a triplájába kerültek volna a tervezettnek. Ebből bizony nem lett üzlet. Hanem egy barátunk ajánlott egy másik lelőhelyet, ahol kézzel gyártott, jóféle gitárokat lehet kapni, s még olcsóbban is! Így lett a férjem egy szépséges új gitár boldog tulajdonosa, s fele pénz is megmaradt. Mi több, nála volt az a bizonyos fele pénz, ott lapult a pénztárcájában…
Éppen annyi pénzünk volt tehát, mint kiderült, mint amennyi a plusz anyagra és az ötórás program lefoglalására szükséges. Kata ajánlotta a rövidebb, „fapados” programot is, de mi a teljeskörűt választottuk, annyira remeknek ígérkezett, s pontosan annyi pénz volt nálunk, ami akkor kellett! (Sőt, még egy kevéske maradt a lecsózásra is.)
Az úton a barátainkhoz teljesen feldobódva firtattuk rendre, hogy huszonöt év alatt sosem csináltunk nagy ügyet a házassági évfordulókból, úgyhogy most akkor kirúgunk a hámból! Így érkeztünk hát lobogva fesztiválozni.
Sőt!… Menet közben úgy találtam, hogy ez az egész sokkal jobb, mint az egyik budapesti szennyvíztisztítós nyílt nap! Hadd magyarázzam ezt meg gyorsan! Arra a bizonyos nyílt napra azonnal regisztráltunk. Ingyenes program volt, s óriási! Nagyon élveztük minden procikáját, ám a gyűrűzködés még ennél is sokkal izgalmasabbnak ígérkezett. Az autóban mindenesetre kirobbant belőlünk a nevetés a különös reláció miatt, s rendkívül jókedvűen autóztunk tovább.

Ezután elérkezett a pillanat a konkrét időpont rögzítésére, s mi játszóruhában rendben meg is érkeztünk Katához a kitűzött napon. Kutyailag is ugyanolyan lelkes fogadtatásban volt részünk, különösen Herkules, a boxer részéről. Ohó, el ne feledjem: Katáéknak van egy kutyás weboldaluk is, mivel jóféle kutyás emberek. (Innen hát a sok nemesfém-blöki-medál.)
A műhelykuckóban Tünde is ott volt már videózásra és fényképezésre készen, mert hogy azt is kértük, hogy legyenek felvételek, amikből majd kisfilm készül, s legyenek képek is a nagy munkáról. Mindjárt kiderült, hogy milyen kicsi a világ az erdélyi családi érintettség okán, ám ettől függetlenül is kezdettől oldott volt a hangulat.
Vittünk mi is ajándékot: Pisti az új gitáron játszott, s mindketten énekeltünk azokból a dalokból, amiket hébe-hóba, itt-ott-amott eljátszunk, ha eljut valahová a „hírünk”. Az is kiderült, hogy Tünde is gitározott korábban! Hát… így!!!

Valósággal elszáguldott az az öt óra! Remekül éreztük magunkat egymás társaságában, s a munka izzott a kezünk alatt (néha szó szerint). Kata mindent elmondott, megmutatott, majd mi híven követtük a mintát, azaz, hogy nálam Pisti gyűrűjének belső reszelése pont fordítva működött, mint ahogy kellett volna, de szerencsére nagyobb baj nem lett a dologból.
Vörös izzásig hevítettük kézi lángszóróval az aranyrudat, amitől az kapott egy izgalmas fekete bevonatot, azután csipesszel befőttes üvegbe dugtuk, s vízben lehűtöttük. Törlés után jöhetett a „tésztanyújtón való” többszöri átengedés, szóval a kellő vastagságúra lapítás. Nagymamám csinálta hasonló herkentyűvel a tésztát, amikor beköszöntött a modernitás a házi tésztászkodásban. Emlékszem, hogy minden letakart ágyon, asztalon, s még ki tudja hol is a rengeteg tészta száradt, egy-egy nagyobb nekirugaszkodás után. No, hát, most is lapítgattunk rendesen a fémhengerek között. Pisti töltötte, én tekertem, Kata meg fogadta a szépen alakuló aranyrudat. Persze, a hevítést és a hűtést többször is meg kellett csinálni, s ez remek volt, mert mindketten kipróbálhattuk a tüzeskedést is. Jól sikerült – nagyon koncentráltunk, s még meg sem égettük magunkat! Kata mérte mindig a mérnivalót, majd fémfűrésszel kellő hosszúságúra vágtuk az alapanyagot. Utána a megfelelő kiképzésű fogóval jól elcsíptük a rudacska egyik végét, a másikat pedig igyekeztünk behajlítani a maradék kezünkkel. Pisti szuper jól csinálta, nekem meg sikerült egy hatos formát összehoznom. Ezután Pisti körítette a hatosomat, Kata pedig összeforrasztotta a végeket, úgy, hogy olvasztott alapanyagot csurgatott a parányi résbe. (Kata, ugye most nem írtam nagy butaságot?!) Megmondom őszintén, alig láttam, hogy mit csinál, olyan apró motoszkálás volt, pedig szemüveg fel, szemüveg le, egyébből sem álltunk, úgy ahogy a helyzet kívánta. Volt is a szemüveg szinte mindenhol a műhelyben.
Ezután felpróbáltuk utána meg felhúztuk a gyűrűket egy fémrúdra, s fakalapáccsal körformára kalapáltuk. Majd fémkalapáccsal is kalapáltunk kicsit a felületükön a remekséget fokozva! Utána smirgliztünk mindenféle formában meg reszelgettünk, amíg a gyűrűkről lekopott az összes feketség. Azután políroztunk is az utolsó, sajnos elfelejtettem, hogy milyen beavatkozás előtt. (Hm…, tán ultrahangos tisztítás?!?) A polírozás csupa móka volt! Nagyon kellett figyelni, hogy milyen erővel, hová illesztjük a gyűrűt a herkentyűben. Egészen jól ment, ám egyszer jobban betoltam a kelleténél, s a fizika törvényei szerint úgy elrepült Pisti csudás gyűrűje, hogy hathatós beavatkozás kellett a megtalálásához. Meg is találtuk, még a szemetest is átkutatva, de végül nem abban, s még néhány simítás után készen lettünk. Pisti utólag „bevallotta”, hogy az ő kezéből is kisodródott a gyűrű vagy háromszor, de csak leesett diszkréten a gépaljra, nem szállt el olyan látványosan, mint az én kezemből.

Olyanok lettek a gyűrűk, hogy legszívesebben már akkor hazavittük volna őket…

Kata szakértő segítségét és a munkafolymatok felügyeletét kiegészítette a párnájáról az egész munkát figyelemmel kíséről aranyos mentett blöki. Csak akkor tette le a szolgálatot rövid időre, amikor belebólintott a nagy ügyködés szemlélésébe, és szendergett egy keveset. Tünde mindent fényképezett, filmezett. Csak akkor nem beszélgettünk, amikor annyira koncentráltunk, hogy még a nyelvünk is kilógott, egyébként pedig folyt a szó mindenféléről. Élveztük egymás társaságát, zenéltünk, ettünk, ittunk, felügyelőkutya-fület vakargattunk. Herkules azonban ezúttal nem volt benn, mert vélhetően jól elterelte volna a figyelmünket a munkáról.  Az első találkozásunknál megkértük Katát, hogy engedje be a kutyát nyugodtan, ha egyébként bejöhet, mert bennünket nem zavar. Beengedte, s mivel az őrült meleg miatt csurdé lábszárral firtattuk a tudnivalókat, Herkules gondosan és alaposan tisztára nyalogatott bennünket térdtől bokáig. No, így mentünk azután a barátainkhoz, ahol Hópihe, Folti meg Móki nem győztek csodálkozni rajtunk.
Lelkiismeretesen, s tüzetesen végigszaglásztak bennünket. Hópihe még azt is elfelejtette a nagy izgalomban, hogy beszálljon az autónkba. (Mindig ez a kutyafüle egyébként az első helyfoglaló, ha megyünk együtt valahová, ezért, ha éppen különösebb menés nélkül találkozunk, akkor is beszáll, és békésen elheveredve nézelődik. Neki nálunk „bérelt” helye van, amit elfoglal, ha megyünk, ha nem.

Olyan nagyon-nagyon jóféle elfoglaltság volt számunkra az ezüstévfordulós gyűrűkészítés, hogy azt kellően tán ecsetelni sem tudom, így hát nem is kísérletezem ezzel tovább… vagy mégis?! Persze, hogy elmeséltük Katáéknak is a szennyvíztisztítós sztorit, s ennek örömére nagyon különös méltatás került a falra, „Ez sokkal jobb volt…” kezdettel, mint az a bizonyos budapesti szennyvíztisztító! Ezen megint csak kuncogni kellett egy sort, Kata meg „magyarázkodhat”, ha valaki belebotlik a kakukktojásba!

Megölelgettük egymást búcsúzáskor a lányokkal. Ilyesmit az ember csak akkor csinál, ha lélekben összekovácsolódik, s akkor éppen ez történt. (Kata sem az az ölelgetős, hanem inkább az a típus, akinek a kézitáskájában csupa hasznos dolog van: smirgli papír, kalapács meg fémreszelő, mikor mit kell beszerezni. Emellett Tündével leszögeztük munka közben, hogy mi sem vagyunk nagyon cukik.)
Az élmény hatása alatt képtelenek voltunk még hazamenni, ezért beültünk egy kisvendéglőbe egy kis Jókai bablevesre, s hol csendben bámultunk egymásra Pistivel, hol mosolyogva idéztük fel a történteket.

A szerződés szerint két hét elteltével vehettük át a megfelelő jelzésekkel pontra tett gyűrűket, amiken úgymond semmi különös nincs, mert a legegyszerűbb küllemet választottuk, ám az élmény, amiben részünk volt – feledhetetlen! Nincs más ékszerünk, mint ez a két gyűrű! Ha csak csillan egyet a fény rajtuk, máris bevillannak a képek arról a csuda-kuckós napról az Ékszergyárban. Most már értem, mivégre sorjáztak a falakon lelkes köszönetek és magasztalások! A kritikusabb olvasó most esetleg azt gondolhatja, hogy a történet itt szinte elcsöppen a nyáltól. Ez esetben, s minden más esetben is javaslom a fentiek kipróbálását! A nyálcsepegtetés meg Herkules reszortja.

(B. Edit – Pisti másik fele – lelkes tekerő, kalapáló, fűrészelő, smirgliző, reszelgető, polírozó, köszönettel csordultig telt szívű s igen boldog gyűrűtulajdonos)